gyöngykoszorúkkal reng buja keble,
színarany ékszert csördít a lába -
nincs, ki a nőnek ellene állna.
Nem hirdetnek-e a költők tán a női nemről
Fordított igét, ha gyönge nőkről énekelnek?
Hogy' lehet, ki szép szemével még az ég hatalmas
Istenségét is megejti, gyöngének nevezni?
Vagy csillagfény és holdvilág,
Ha őzszemed nem ég, édes,
Egész világ sötét nekem!
Te voltál én, én voltam te -
boldogan éltünk, de ahogy
múlt az idő, kettőnk között
elszakadt valami. Ma már
te: te vagy és én: én vagyok.
Kéjétől ernyedt testtel elmerülhet
Szép kedvesének illat-tengerében,
S a keble forró párnáján lehűlhet;
S míg az karjával átölelve tartja,
Pihentető álomba szenderülhet.
Csak szóval! - , hogy kerülni kell a nőt.
De haj, ki tudna mindig ellenállni
A nagy lótusz-szemű, karcsú leányok
Csípőinek, halkan csilingelő
Övekkel átkötött csípőinek,
Mikhez korallok, gyöngyök éke csábít?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése