Magas volt, kék szemekkel, és ritkán nevetett.
Lovon egy-kétszer láttam (csúnyán is ült szegény),
húszéves volt és szűz még. De aztán jöttem én.
Késő volt visszakozni (bár nem volt szerelem,
egy félművelt kis lovag nem épp az esetem);
így törtem le a bimbót, s – ez szégyellnivaló,
de úgy hagyott faképnél, ahogy ledob a ló.
Volt egy barna fiú is. Vagy öt nyelven beszélt,
de megvetette mélyen a magyar népzenét.
Szadista lehetett tán, mert csókot nem adott,
helyette ajkamba vagy nyelvembe harapott.
S én ostoba, nem tudtam, hogy mily sértő dolog
ágyába bújni, hogyha aludni akarok.
Miattam kapott léket a férfibüszkeség.
Ma is, ha elém téved, elkapja a fejét.
És az a furcsa táncos Szent Iván éjjelén
sokáig nézett, aztán szerelmes lett belém,
s mikor eljött a perc, hogy magáévá tegyen,
menekülőre fogta, nehogy túl jó legyen.
Hová sodorta őket Kronosz, a szívtelen?
Nagyobb úr volt felettük, mint én s az érzelem.
Nem hozza vissza őket se vágyam se szavam,
mint vízcseppek a fűről, eltűntek nyomtalan.
Ajánlás:
Királyfi, téged is már rég elvesztettelek.
Mi maradt meg belőled? Egy cetlin a neved,
a cigarettád íze, az erős mozdulat,
ahogy magadhoz vontál. És talán a tudat,
hogy miattad olvastam Hajnóczy könyveit.
S bár vissza nem hozhatlak, rajtunk már nem segít,
de él bennem egy emlék, és gyakran álmodom,
hogy tenyeredből itatsz egy nyári hajnalon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése